Wow, avagy mi (minden) törpént Aprajafalván?

Több mint egy hónapja írtam bejegyzést, ez akkor tájt történt, amikor otthon voltam még Magyarországon. Az egy hónap vakáció hamar eltelt, nagyon élveztem, noha a vége rohanásba torkollott. Alapvetően nincs problémám a pörgősebb napokkal, viszont a túl sok bizonytalansági faktor a szervezést nehézkessé teszi.

Szeptember 29-én, az indulásom napján, Apu felvitt Budapestre és elindultam vissza Új-Zélandra. Az otthoni búcsúzás könnyűnek tűnt, mintha mindenki ment volna a dolgára, a repülés alatt pedig nem volt energiám agyalni.

Budapesten olyan káosz fogadott a checkin-nél, hogy Aput hazaküldtem, mert értelmetlen volt várnia velem és a parkolóautomata ketyegett. Csak lestünk, milyen fejetlenség volt, külön emberek küldözgették az economy osztályos utasokat, bődület sorok voltak. Már azt hittem, hogy bukom a járatot, de az is késett. A végére begyorsított a beléptetés, így sikerrel abszolváltam az indulást. Megfogadtam, hogy ha lehet, akkor máskor Bécsből indulok. Ez csak az első bibi volt.

Sajnos Aucklandben lekéstem a wellingtoni járatomat, holott volt majdnem két órám az átszállásra. Ennyi idő leggyakrabban elég (mondták a pultnál :), most nem volt az. A vámnál és a biosecurity-nél annyira sokan várakoztak belépésre és annyira lassan haladtak a sorok, hogy egyértelmű volt a bukta. Hiába volt sima az én vizsgálatom, kb öt kérdés és némi átvilágítás, hiába rohantam a nemzetközi és a belföldi terminál között az összes pakkal, csak azt hallottam a hangosban, hogy utolsó utáni figyelmeztetéssel hívnak a gépre, nekem pedig még checkin-elnem kellett volna. Szóval elkéstem, de nem estem pánikba, gyorsan áttetettem a jegyemet egy másik járatra (nem volt plusz költsége) és rendeztem a soraimat. Nevetséges, de az aucklandi repülőtéren kóvályogtam a legtöbbet eddig, eldugott helyeken van a kapuk egy része, ráadásul keverik az induló-érkező kapukat.

Rövidke, nincs egy óra repülés után Wellington köszöntött, Klári várt a reptéren. Nagyon rendes tőle, hogy kijött. Szerencsére korábban tudtam szólni neki a késésemről, így nem szobrozott ott feleslegesen. Gyors taxizás után megérkeztünk a házhoz...

Na akkor, a belépésnél, akkora lelki gyomrosok jöttek gyors egymás utánban, hogy időt kellett kérnem. Bámultam ki az ablakon, WTF WTF ismételgettem magamban. Akkor esett le a tantusz és embereset koppant. Hirtelen végigfutott rajtam, hogy pár napja még otthon voltam, most megint itt vagyok, a következő hazaút egy év múlva esedékes, hamarosan itt a karácsony, azt eddig mindig a családdal töltöttem, de ócskán érzem magam! Ezen érzések mellé nővérem elejtett mondatai adták a kontrát, „miért nem keresel közelebb munkát”...

Na jelentem, ez utóbbi meghallgatásra talált. A munkám második napján kaptam egy meglepő és rossz hírt, utána pedig feloldhatatlan személyes konfliktusba kerültem a csoportvezetőmmel. A részleteket mellőzöm, mert nem teregetek, a lényeg az, hogy a cég (jelenleg) nem tudott olyan lehetőséget biztosítani számomra, amit el lehetett volna fogadni, így felmondtam.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Igen, terveztem, hogy közelebb keresek munkát, viszont nem ilyen határidővel és nem ez motivált akkor sem, amikor a felmondást jelentő döntést meghoztam. Egyszerűen ez volt az egyedüli járható út, a közelebbi munka iránti vágy csak megkönnyítette a vívódást. Mit mondjak? Sok alja dologgal találkoztam, de ez dobogós! No komment... leszűröm a tanulságot, mert van mit.

Nemsokára repülök haza, véglegesen, addig viszont sok elintéznivalóm van. Munkáltatóhoz kötődő munkavízumom (work visa) van, így amint elhagyom a céget, a vízumom megszűnik és el kell hagynom az országot. (Persze, kereshetnék munkát itt, Aucklandben lenne is, de mi értelme lenne? Petájékat elveszíteném, lakhatnék külön, egy nagyvárosban, a világ túlsó felén, mert ugye ez Új-Zéland. Nem.)

Az EOI (expression of interest) alapú vízummal más lenne a szitu, mert munkáltatófüggetlen. Azt elkezdtem még májusban, kiválasztottak a jelentkezőkből, elhoztam az összes bizonyítványomat, hogy be tudjam mutatni a Bevándorlási Hivatalnak, de erre már nem lesz se szükségem, se lehetőségem. Ez kb 100e forint bukta, mert azt már befizettem a folyamat kezdetekor. Remek...

A motoromat el kell adnom, mert nem tudom magammal vinni, a kerékpáromat azonban nem hagyom itt. A légitársaság tolla eléggé vastagon fog, 150 euro egy plusz bőrönd, nekem kettő plusz lesz, az egyik a kerékpár. Bevándorlási Hivatal, Adóhivatal, bank, miegyéb intéznivaló, jár adóvisszatérítés, de addigra már nem lesz bankszámlám. Az utolsó fizetésemet sem tudom még, hogy hova fogják utalni, mert épp aznap délelőtt fogok elrepülni és az utalás este szokásos.

Megint rohannom kell, szorít az idő. Hogy érzem magam, hogy élem meg? Felesen, egyik oldalról örülök, hogy végre nyílhat egy másik kapu, ami jobban megfelelhet az elképzeléseimnek. Úgy érzem, hogy bizonyítottam, megálltam a helyem, pedig a kezdeteknél merték a sz*rt szívlapáttal. De nem adtam fel, nem süllyedtem el! Aki ismer, az tudja, hogy képes vagyok a végletekig kitartani... Kiderült az is, hogy képes vagyok együtt élni másokkal, ezt nem sokat gyakoroltam korábban. Voltak súrlódásaink, de úgy érzem, hogy működött, jól működött. Klári majd reagál erre, ha van kedve. :o)

Nézzük a másik oldalt.

Csalódott vagyok, az emberi jellemtelenség miatt. Az ember azt hiszi, hogy nincs lejjebb, aztán szembesül azzal, hogy dehogynem. Tanulság, először jobb tartani a távolságot, felmérni a másik oldalt és szert tenni jó emberismeretre! Főleg nemzetközi csapatban. Aki mosolyog feléd, meg jópofizik, az még nyugodtan beléd vághatja a kést hátulról. Más kultúra, más szokásokkal. Te pedig idegen vagy, angolul kell megnyilatkozni, ami sokkal nehezebb a magyar csevegésnél.

Bizonytalanság. Eddig sohasem voltam munkanélküli, most kvázi az vagyok. Pályázok állásokra, de amíg nem egyeztünk meg, addig munkanélkülinek tekintem magam. Vannak állások, csak ugye el kell nyerni őket és több ezer kilométer távolság nem teszi könnyebbé a folyamatot.

„There is no fate, but what we make for ourselves...”  mondta Linda Hamilton a Terminátor 2-ben. Ezzel zárom a mostani soraimat, később, amikor tisztulnak a dolgok, visszajövök! Hüh, ez egy másik terminátoros idézet??? („I will be back”)        :)))))

A visszaút képeit hamarosan feltöltöm!