Március 12-én szerdán indultam neki a nagy útnak,
Magyarországról a ködös Albionba, Doverbe, majd onnan Portsmouthba. Sokan gondolhatják,
hogy hülyeség volt autóval nekivágni az 1900 km-es távnak (amire három napot
szántam), mert repülővel a Budapest-Heathrow távolság direktjárattal pl 2 óra
30 perc.
Az autónak számtalan előnye volt az esetemben:
-
sokkal
több cuccot ki tudtam hozni mint repülővel tehettem volna (23kg tömeg- és
nagyságkorlátozás), ezzel sokat spóroltam a kezdeteknél,
-
az
autó biztosította nekem a maximális mobilitást a Királyságban, pl az olcsó
szállás (The Green, Taste of India Rowlands Castle ~ napi 40 font egy „normális-érdekes”
en-suite szoba) 18km-re volt a munkahelyemtől, a fix lakásig (két hét keresés)
mindennap oda vissza megtettem ezt az utat,
-
az
összes ügyemet rugalmasan, késedelem nélkül tudtam intézni (NI szám interjú,
lakásnézés, banki dolgok, bevásárlások), ha lehetett, időpontra mentem,
-
eső
esetén nem áztam ronggyá; pedig lett volna pár alkalom az alapos fürdésre.
Kellemetlenséget nem tudok mondani, imádok vezetni, a nagy út jó móka volt,
azt viszont sajnáltam, hogy csak „átrohantunk” (az autóm és én:)
Ausztrián-Németországon-Franciaországon-az Egyesült Királyság déli részén. Az
autóm tökéletesen működött, az álom nem vált rémálommá, tankoltam és faltuk a
kilométereket. Bár egy jó állapotú Suzukitól az üzembiztosság és a hibátlan
futás szinte természetes. :D
Az első etap Magyarországról Stuttgart környékéig
tartott, ez 900 km-t ölelt fel, mert hülye fejemmel smucigoskodtam a magyar
autópálya matrica vásárlással. Hiba volt, nagy kerülővel, időveszteséggel, tötymörgéssel
honorálta a sors a döntésemet. Osztrák autópálya matricát természetesen vettem,
használtam is ezerrel. Németországba átlépve örömmel konstatáltam, hogy ott
ingyenes a gyorsforgalmi utak használata. Stuttgart pici kerülő volt (100 km),
de arrafelé lakik a barátosném a családjával, a találkozás öröme, az ingyenes
első osztályú „koszt-kvártély-all inclusive” ellátás bőségesen kárpótolt. A
szerdai éjszakát náluk töltöttem, csütörtök reggel fél kilenc körül vágtam neki
a második szakasznak, Stuttgarttól a franciaországi Calaisig, ez hozzávetőleg
750 km volt. Okosan előre lefoglaltam a szállást csütörtök éjjelre a calaisi
IBIS Budget hotelben (egy éjszaka minden nélkül 45 euro) és megvettem a
Calais-Dover kompra a jegyemet (P&Q Ferry 38 font) péntek reggelre. A
Csalagút 110-120 euro lett volna.
A második etap, Franciaország
unalmasabbnak tűnt mint a német, talán a táj simasága, a szántóföldek látványa
erdők helyett, vagy a tompán szürkés légköri viszonyok miatt. Érdekes élmény
volt látni, mennyire más egy német és egy francia kisváros. Túl mély összehasonlításba
nem akarok bocsátkozni, mert csak egy (igen egy:) francia kisvárosba keveredtem
be, azonban a stílus, a hangulat , az épületek szerkezete eltért a korábban
Németországban látottól. Hát még a feliratok! :D
A http://maps.google.com-ot és a http://www.viamichelin.com-ot használtam
az utam tervezésekor, vagy elkerülte a figyelmemet vagy tényleg nem említette
egyik sem, hogy Franciaországban ugyan nincs autópálya matrica, viszont van
díjfizetős kapu az autópályán. Erősen meglepődtem a kapuk láttán, szerencsére
az ezt a kiadást nem tartalmazó euro büdzsémből simán futotta a díjakra.
Hüpp-hüpp. A franciákról azt mondják, hogy csak franciául hajlandóak
megszólalni, nos ez vagy nem mindenkire igaz vagy a sármom (IBM-eseknek ~ volt
haszna a SARM-os oktatásnak:) indított el valamit a benzinkutas leányzóban,
mert bizony angolul beszélgettünk. A másik hölgy rázta a fejét az angol
hallatán...
A calaisi IBIS Budget hotelbe simán
odataláltam másodszori nekifutásra, a nagy parkolóban leállítottam hűséges,
hibátlan autómat, bevittem az este eltöltéséhez szükséges dolgokat (notebook, skypehoz
füles, maradék szendvicsek, kóla, a manapság divatos herevasaló kint maradt), a
többi kincsemet igyekeztem elpakolni szem elől. Szerencsére nem nyúltak az
autómhoz, se a benne lévő tárgyakhoz. Igazi fotóra való téma volt, mégsem
kaptam le, amint az IBIS Budget hotel parkolójában fullos SL500-as Mercedes
csoda állt, hiába, a spórolás fontos, minden alkalmat meg kell ragadni. :D (A parkoló
másik oldalán az IBIS nem takarékos szállodája volt.)
Másnap, péntek reggel tejködre ébredtem,
nyirkos és hideg volt minden. A kompom 11:35-kor indult Calaisből, és bár csak
kb 10-15 percre voltam a kikötőtől, eldöntöttem, hogy időben elindulok. Ez jó
döntés volt, mert többször eltévedtem a négykihajtós körforgalmak dzsungelében,
egyszer a kamionok közé keveredtem (köszönöm az egyik segítőkész kamionosnak,
hogy kilapítás helyett megmutatta a menekülőutat), máskor pedig a
személyforgalmi terminálhoz jutottam, ahol az autó nem fért volna át. Némi
bolyongás, a száguldó kamionok előli menekülés után révbe értem. Szó szerint.
:) A francia határőrnél félénken bepróbálkoztam a kompjegyemmel, de elhajtott
az angol határőrhöz, aki aztán továbbküldött a valódi jegykezelőhöz. Nem volt
rájuk írva, hogy vámosok. (Bár a Border Controlbol gondolhattam volna...)
A jegykezelés után beálltam a sorba,
vártam kb egy órát és „máris” a hajó gyomrában voltunk pici autómmal. A
kocsiból kiszállva a hajó méretét felmérve megfogadtam, hogy nem akkor fogom
felfedezni az összes zúgot a kompon, egyszerűen csak felmentem az utasrészre, leültem
a hajó orránál lévő egyik ablakhoz és bámultam a semmit, mert akkora köd volt.
Eszembe jutott, hogy a zélandi „megtanulok úszni” fogadkozásom nem teljesült és
élni szeretnék. Meg az is beugrott, hogy a jövőm ködös...az ismeretlenbe
tartok.
Elővettem a GPS-t, az ablakon bámultam
ahogy kihajóztunk, a GPS-en követtem az eseményeket. Voltunk 30 méter magasan
és -25 méter mélyen is. Hogy lehet ez? Valamerre lejt a tenger??? A tenger
mélysége befolyásolja a felette lévő tengervíz vastagságát? A tenger felszínén
nincsenek gödrök. Elgondolkodtató...
Kb másfél óra hajózás után, amit fél
órásnak „naplóztam” az időzóna átlépése miatt, felsejlettek a ködben Dover
kikötő körvonalai, behajóztunk, a híres fehér sziklák jelezték, hogy
megérkeztünk. Pici bolyongás után visszataláltam az autóhoz, felbőgtek a
motorok, indult az ereszd el a hajamat.
Pillanatok alatt csodálatos verőfényes nap
lett, a GPS kijelzőjéből emiatt semmit sem láttam, mindenhonnan autók
közeledtek elképesztő sebességgel, az utak körforgalomból körforgalomba
vezettek, mindenki (én is:) a bal oldalon ment, a sebességkorlátozást mutató
táblák és a mindent pásztázó kamerák erdejében elvesztem. Kb két perc után
eltévedtem, nem egyszer, nem kétszer. Tudtam, hogy kemény lesz, azonban sokkolt
a hirtelen nyakamba szakadt újdonságtömeg... Egy fogadónál nyomtam egy visszafordulást
és onnan szerencsére már minden simán ment. Ez volt a páli fordulat? Később talán
kétszer-háromszor fordult elő, hogy az ismeretlen angol sofőr „önként”
felajánlotta (utólag is köszi) a saját sávját számomra némi vészfékezéssel
egybekötve, mert az én sávom a rossz csíkválasztás miatt hirtelen megszűnt.
Ennyi belefér a nemzetek közötti barátságba, ugye?!
Doverből kikecmeregve ráálltam a „High
way” (USA) helyett a „Fast road”-ra (UK) (az angol kolléga kijavított), pár óra
múlva már Portsmouthban keveregtem. Sikerült autóval is megtalálnom a coshami
vasútállomást, persze totál máshol kellett volna lennem.
Felettébb furcsák számomra az angol
körforgalmak, néha tökre nem körforgalomnak tűnnek az alakjuk alapján, illetve
már a behajtásnál ki kell választani a jó sávot a kettő-három sáv közül,
ugyanis ha magában a körforgalomban váltasz sávot, az itt megbocsáthatatlan
emberi hiba (irányjelzővel vagy nélküle, tök mindegy, minden balesetveszély
nélkül!), a feldühödött angol képes direkt felgyorsítani és dudál mintha fizetnének
érte. Amúgy is gyorsan közlekednek, az autóik pedig sokkal erősebbek az
enyémnél, esélyem sincs megszökni... A GPS sajnos időnként bevitt/bevisz a
málnásba a kétértelmű jelzéseivel. Ha pedig rosszul soroltam be a
körforgalomba, akkor már csak a benti sávváltás, anyázás, dudálás révén tudok
korrigálni...
Az angol utak minősége szintén meglepetés
volt, ócskák az osztrák, német, francia főutakhoz képest, szerintem kb az átlag
magyar szint. Az úttest közepén, mindentől távol hirtelen egy szakadékot talál
az ember, ha gyors, akkor képes kikerülni, ha nem, akkor bebukta. Volt, hogy
bebuktam, mert nem volt helyem korrigálni.
Pont időben érkeztem a szállásra, délután
négytől lehetett elfoglalni a szobát. A hotel érdekes volt, ilyen stílusúban
még nem jártam. A lepukkant keveredett a kissé koszos ócskával, mindenhol
vastag drapériák, indiai kellékek voltak és egy mozgásérzékelős illatosító a
szobám ajtajával szemben. Ez amikor meglátott, csak fújta a dalt szagos
tartalmát, amitől forgott a gyomrom. Befordítottam a fal felé, a fal nem mozog
alapon (ez nem Új-Zéland), de reggelre valaki mindig visszafordította. A
szobaajtómat nem lehetett bezárni, ezért gyorsan megjavítottam, másnap a
főbejárat kilincse akart a kezemben maradni, elutasítottam a közeledését. Két
hét után, a meghosszabbított ottlétem alatt sem javította meg senki azt a
kilincset.
A hotel(?) előnye volt a kedves,
segítőkész házinéni a férjével(?) és az ingyen wifi, ami néha „elszállt
magától”, de szerencsére e nárcisztikus hajlamát kevésszer gyakorolta. Volt
skype, letöltés, csuhajja.
Már-már celebnek éreztem magam, aki
haknizni jött, mert érkezésem másnapján fergeteges buli hétvége kezdődött az
ablakom alatt. Valami zenefesztivált rendeztek, ez kitartott egész hétvégén,
sőt, többször megismétlődött. Milyen príma lehet a szomszédban lakni. :D
Nos, zárásként elmondom, először menekülni
akartam a szállásról, főleg a gyomrom akart elfutni, aztán összeszoktunk a
kecóval. Ha megint szükség lenne átmeneti olcsó(!) lakóhelyre, akkor nem vetném
el azonnal a Taste of Indiát. A konyhájukról semmit sem tudok, bár a szobához
járt reggeli, egyszer sem voltam már ott, mire felszolgálták volna.
A következő bejegyzésben a Királyságban
kezdő Robi nehéz lépéseiről fogok írni.
Az út során és a két hétig lakóhelyemként
szolgáló hotelről készült képek következnek. (az autópályás képek minőségéért
elnézést kérek, 120-nál fotózni és vezetni nehezen ment). –ez későbbre tolódik,
mert az állandó netemig vodafone 3G-m van. :)
Az ígért képek, szöveg hamarosan. :)
