A fényképeket pakoltam a gépemen, rendszereztem,
archiváltam, amikor találtam még pár, a hazaúton készült fotót. Hogy meglegyen
a számomra kedves keretes szerkezet a blogon, feltöltöm ezt a pár képet és
lezárom a zélandi kalandbeszámolót. Nem mondom tutira, de amennyiben lesz erőm, akkor az elmaradt angol fordításokat pótolom. A blog sorsáról még nem döntöttem. Most SÜNetelni fog egy darabig, ha
sikerül külföldön munkát találnom, akkor egy erős kanyarral és módosított
címmel folytatom, folytatnám.
A jövőmet illetően minden bizonytalan... (magyarul vettem lottót) A zélandi
kaland meghozta a kedvem a világhoz, szívesen utaznék
külföldre. Azonban – ahogy már korábban eldöntöttem – Magyarországon szeretnék végleg
letelepedni, tehát a külföldi kaland(ok) átmenetiek lennének.
Radnóti
Miklóstól a ’Nem tudhatom’ jutott azonnal eszembe, elementári
költő, tőle idézek:
Radnóti Miklós: Nem tudhatom (részlet)
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. <<< Itt indul a lényeg !!
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
...
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ...”
Most pedig jöjjenek a képek a hazaútról! :) Viszlát Új-Zéland!
